A gonosz elnyeri jutalmát ?!

A mesékből mindannyian jól ismerjük és sokunkat egy életen át vitt előre a mondás: a gonosz végül elnyeri büntetését, a jó pedig méltó jutalmát. De ez tényleg így van? Mi van akkor, ha a való életben nem siet a segítségünkre a csodatevő tündér keresztanya, a jó boszorkány, vagy a kedves erdőtündér? Honnan ismerjük fel a mai társadalmunkban bárány bőrben lapuló farkasokat? És ha beleestünk a csapdába vajon lehet "Happy End" a vége?

Nagyon furcsa számomra ez az egész gondolat orkán, ami most a fejben kavarog. Régen azt gondoltam jó emberismerő vagyok, hogy mindenki, aki mosolyog rám és kedves, az szeret engem, aki pedig az akaratom az aktuális értékítéletem ellen cselekszik, az utál és rosszat akar. Így kerültek a hamis barátok piedesztálra, az óvó szülők pedig feketelistára. Mondhatnám, hogy a csillagok együtt állása, a makacsság, a szeretetlenség és az elnyomás együttesen vezetett ahhoz a kálváriához, ami az életem, de ha igazán őszinte akarok lenni, azt kell hogy mondjam: a remény volt az. Sok minden kiesett az emlékeim közül, vagy nehéz felidéznem őket a disszociatív amnéziám miatt, de azokra a pillanatokra tisztán emlékszem, amikor semmi más nem tartott már mellette csak a remény.

Emlékszem az első évre, arra a csodásra, amikor még minden szép és pillangók repkednek az ember gyomrában. A középiskolából hazaérve hatalmas izgatottsággal a szívemben rohantam hozzá. Mindig meg volt a rutin. Minden pénteken hulla fáradtan lekecmeregtem a fullra tömött levegőtlen buszról, haza sétáltam a tűző napsütésben, a homok úton, ami az addigi éveim során számos cipőmet tette tönkre és rengeteg kellemetlen pillanatot okozott. Gyakorlatilag egy olyan időjárási viszony sem volt, amikor bosszúság nélkül végig tudtam volna rajta sétálni. Télen három méterenként pofára estem a jégen, nyáron a portól úgy néztem ki, mint aki legalább két hete nem mosdott, esőben térdig felverődött a sár, szélben pedig még két órával később is homokot köpködtem ki a suli mosdójában. Szóval hazaértem. Beléptem az ajtón és indult a sprint. Mivel akkor még senki nem volt otthon, rohantam tusolni, epilálni, hogy mire hazaérnek úgy tűnjön, mintha nem is lennék izgatott, mintha csak egy baráti estére készülődnék a csajokkal. Felvettem a héten titokban vásárolt, hihetetlen sexy, fekete nyári ruhámat, besütöttem a hajamat és mindeközben álmodoztam. Odaérek és eszméletlen szép esténk lesz. Aztán, ahogy ígérte már csak néhány évet kell várnunk és végre felvállal, együtt leszünk, feleségül vesz és minden csodás lesz. Mielőtt anya hazaért volna még gyorsan nyugtáztam, hogy jól nézek ki, forogtam kettőt a nagy fürdőszobai tükrünk előtt, felkaptam az anyától elcsórt barna bőr táskát és elindultam, a mezőn keresztül, hogy elkerüljem a hírhedt homok utat. Így ment ez hosszú időn keresztül. A haza úton már sosem voltam izgatott. Csalódott voltam, szomorú és egyáltalán nem értettem mi velem a baj. Vajon miért nem vállal fel, miért nem kíván, miért beszélget más lányokkal, miért nem várja úgy az estéket, mint én, miért nem vágyik az ölelésre, miért nem mondja soha hogy szeretlek? Egy kész válasz konklúzióként a fejemben mindig készen állt: Biztos hogy velem van a baj! Majd ha eltelik az a néhány év, ahogy mondta minden csodás lesz….

Végül a néhány év eltelt, ami alatt végig keményen dolgoztam azon, hogy olyanná formáljam magam, aki elég jó lesz. Mire megütöttem a mércét végül felvállalt. Végül a néhány évből egy évtized lett. Végül elvett. Végül szültem neki egy gyönyörű, okos gyermeket, de semmi nem lett csodás. Ami rossz volt az rossz is maradt, sőt ami elromolhatott az el is romlott. Soha nem tisztelt, soha nem kívánt, soha nem vágyott az ölelésre és soha de soha nem mondta, hogy szeret.

Most pedig itt vagyok. Harmincon túl. A lakás, ami még csak nem is a sajátom üres, hangtalan, és hiába süt odakint ezer ágra a nap azt üzenve, minden szép lesz, ma már nem a remény szólal meg bennem. Anya vagyok, de a gyermekem minden második héten elmegy egy olyan emberhez, aki nem képes tanulni, beismerni, megbocsátani, és szeretni. Nem láttam és továbbra sem látok kiutat a szakadékból. Választottam a talán legkevesebb szenvedéssel járó utat, de vajon mi lesz az ára? Hogy fogom a gyermekemet megvédeni attól, ami rá vár, hogy óvom meg a lelkét az enyészettől? Minden egyes ott töltött héttel ő egyre távolabb kerül tőlem a célzott manipuláció, érzelmi zsarolás és elhalmozás következtében, amit az apja csinál. Nincs eszköz a kezemben, amivel úgy tudnék visszavágni, hogy az egyetlen ártatlan szereplő ebben a történetben ne sérüljön még jobban. Így csendben nézem, ami történik, próbálok szeretettel és tanítással küzdeni a pénz, a hatalmos és a hazugságok ellen, de mind idáig hiába. Ami tartja bennem a lelket az a hitem, hogy ez a kis angyal azért választott anyukájának, mert tanulni akart és talán egyszer, majd ha megérik rá, képes lesz befogadni a tanításomat és talán akkor sikerül megmentenem őt a mosolygó gonosztól.